HeterOtthoN

Az ember mindig eljut arra a pontra, hogy magába száll, és megnézi mit is tett eddig. Mostanában minden estém ezzel telik, pedig 24 évesen nem kellene ezen rágódni. Carpe Diem! Milyen jól is hangzik. Mindig fülembe cseng nagymamám mondata, amit középiskolás koromban mondogatott nekem: "Ne feledd kisfiam, ezek életed legszebb évei!" Akkor az azonnali válasz az "Ezek?" volt. És lőn igaza van. Tényleg azok voltak, meg a fősikolás éveim is, leszámítva a vizsgaidőszakokat. De azt is el lehetett viselni. Akkor megvolt az elképzelésem arról, hogy milyen is leszek mostanra. Feleség, biztos munka, és tervben a gyerek. Tudom, ezt 17-18 évesen képzeltem így, aztán most hol is vagyok? Budapesten, egy albérletben a kanapén épp a web2-es életem élem, egyedül, munka nélkül, jelenleg kilátások nélkül is. Ennek az évnek a második fele az, amit biztos hogy kukába szeretnék helyezni. Volt valami, ami megváltozott. És most nem a magánéletemre gondolok.  Hiszem azt, hogy bármennyire furán is lett vége kapcsolatomnak, valahogy mindkettőnk számára ez volt a helyes döntés. Igaz ezt a sors még nem igazolta, de hiszem. Hiszem, mert mást nem tehetek. Illetve de, próbálkozom. Próbálkozom, de nem tudok olyan lenni, amilyen szeretnék. Én megfogadtam, hogy mindig magamat adom, mert abból nem lehet baj. Vagyok amilyen vagyok, és ezt kell szeretnem, mert ezen nem akarok változtatni. Mikor épp a hosszú-haj korszakom éltem, Szüleim mindig kérdezték "Miért?". "Mert azt szeretném, hogy azért szeressenek, amilyen én vagyok, valójában." És ehhez tartom is magam. De lehet bennem van a hiba. Sőt, vagy talán mégsem. Lehet a keresési feltételekkel van a gond? Nem tudom, nem hinném hogy olyan hű de nagyon elszálltak a feltételek. Szeressen úgy, ahogy vagyok. Ha rosszul kelek, akkor is, és akkor is, ha ágyba viszem Neki a reggelit. Ezért tudok kiakadni az olyan embereken, akik nem veszik észre, hogy mekkora Kincs is az, aki ott van Mellettük. Mert azt tudjuk jól, hogy minden sikeres Férfi mögött ott van A NŐ. Aki segíti, támogatja, és olykor igen, rászáll, hogy "De ezt nem így kellene." Csak nekem fura az, hogy az ilyet nem veszik észre? És itt most a nőkre is lehet mondani. A NŐ miért nem veszi észre azt, hogy amit csinál, az nem az Ő érdekeit szolgálja, hanem csak elodázza azt, amit nem kellen húzni-halasztani? Tudom, miért akarom Én megmondani, hogy mi a jó, amikor a saját életemet sem tudom helyretenni. Tudom jól, a hiba az én készülékemben van. De ha már megkapom a lehetőséget arra, hogy segítsek, mert valahol ez az igazi természetem, akkor miért kell engem hülyének nézni? Tudom, hogy a jelenlegi helyzetem nem túl rózsás, de akkor is, "Én nem akarok abba a helyzetbe kerülni, amiben Te most vagy!" Oh, köszönöm, hogy Rávilágítottál arra, hogy miben is vagyok. Igen abban. 24 évesen megint ott tartok,hogy szüleim tartanak el, meg ami még beesik apró-cseprő dolgok abból tartom el magamat is. Meg nemlétező magánéletemet. Ami mondjuk van, de milyen? A barátok azok, akik tartják bennem a leleket valahogy. És milyen jól is esik, amikor az egyikük örül, mert végre valami alakulóban van. És engem már ez is fel tud dobni. Mostanában inkább vagyok energia-vámpír, mint energia forrás. Sajnálom is azt, aki a közelembe kerül teli élettel. Mire elbúcsúzunk, már nagy valószínűséggel annyira kimerült, hogy nem is igen akar velem találkozni. Megértem. Én se szeretek panaszkodni. Csupán a hangulatommal képes vagyok másokat lefárasztani. És valószínűleg ez az oka annak, hogy egyszerűen nem keresem a társaságot. Végignéztem a híváslistámat. 3 név, akik az elmúlt 3 hétben folyamatosan benne vannak. Meg Szüleim. Örök hála, hogy ilyen Szüleim vannak. Nélkülük és a Barátok nélkül nem biztos, hogy ott tartanék, ahol...