Ezt a kérdést egy állásinterjún hallottam nemrég és elgondolkodtam. Feltehetik egyáltalán ezt a kérdést nekem, vagy bárkinek? És mit lehet erre válaszolni? Mit illik erre válaszolni, és mi egyáltalán erre a jó válasz?
Nem tudom. Próbáltam megfejteni, illetve utánajárni, miért kérdeznek ilyet. Végülis arra jutottam, egy teljesítményközpontú jutalékos állásban ezt persze hogy megkérdezik, hiszen a kudarcok fokozottan nagyobbak, de legalábbis gyakoribbak, mint a szokásos nyolctól félötig tartó mókuskerékben. Olyan emberrel kell együtt dolgozni, aki nem szívja a vérét a többieknek azzal, hogy nekem ez nem megy, mit csináljak másképp, te mivel csinálsz többet kérdésekkel, miközben a pénzhiány miatt egyre inkább frusztráltabbá válik a delikvens, és foglalkozzon bármivel is hiába önmaga főnöke, egyre inkább akadályozza magát a hatékony munkában.
Lássuk mit válaszoltam fejben a kérdésre.
Egy éve vagyok budapesti lakos, és azóta csak ilyen munkakörben dolgoztam. Miért? Hát az önmegvalósításért, és többet szeretnék mint mások. No meg persze a jutalék is kecsegtető volt. Ekkor még nem tudtam, hogy a jutalék inkább csak egy szójáték. Mert nekem csak a jut-a-lék maradt.
Első helyemen - szándékosan maradjon név nélkül-, ígértek havi 200.000Ft fix fizetést, és csillagászati jutaléktáblát. Ehhez nem kellet más, mint 20 emberszabásút bevarázsolni, aki meghallgatja mivel is foglalkozik a cég, mert a szerződési arányunk úgyis 12-ből 3, tehát nekünk ez búsásan megéri. Nem is volt ezzel a baj, az első hónapban még sikerült is produkálni. Csak közben benézett a ló az ablakon a hátán a gazdasági válsággal, és a fizetés el is kallódott úgy 3 hétre. Nem baj, ment ez, menni fog ezután is. Újabb hónap. Ekkor már csak 19 embert sikerült belapátolni a céghez, akiből egy az utolsó pillanatban mondta vissza a szerződést amolyan merr-mirr-murr indokkal. Ez leginkább azért volt baj, mert a megállspodás arról szólt, vagy 20 ember, vagy egy szerződő, és akkor fix és/vagy jutalék. 19re nem volt hol lapot húzni, úgyhogy nulláztam, de a költségek persze ott voltak. Telefonszámla, kaja, kávé a leendő ügyfelekkel, ruha, hogy mégis üzletiesen nézzen ki a jövő managere, és persze a rezsi úgymint albérlet, stb. Nem baj nem csüggedünk, jön a karácsony, feltöltődünk, és majd januárban újult erővel.
Hülyézzen le bárki nyugodtan, de ezt még némi aprópénz mellett csináltam 2 hónapig, majd látván az ismert léken beáramló problémafolyamot, új állás után néztem. Beleválasztottam a legjavába, láttam sok ismerőst aki jól élt az ingatlanszakmából, nem is olyan nehéz dolog, a jutalék előtti korszakban is arcomból éltem, nem lehet túl nehéz. El is mentem jó sok céghez castingra, aztán kiválasztottam egyet.
Újdonsült főnököm külsőben, és bölcsességben egyaránt buddhára hajazott, mondott olyan dolgokat, amiben még ráció is volt, hát maradtam. Apró pici vágyaim voltak, nem akartam mást, mint legyek bejelentve, és ne kelljen mindenféle embert, akit azelőtt barátomnak tudhattam felhívogatni, hogy hé figi mi lenne ha... Megkaptam a címeket, elmentem a lakára, fotóztam, csacsogtam, lekalapátam az árat, aztán érdeklődönek be is mutattam a lakást. Láss csodát jött is a pénz. Nem túl sok, nem is kevés, de egy magamfajta egyedülálló férfiembernek éppen elég volt. Aztán egyszercsak megállt a tudomány. Se címek, se telefonálás, se ügyfél, aki fizetne. Egyre több feladat, és egyre kevesebb tisztelet. Egy szép nyári délelőtt a fordulőpont akkor volt, amikor a karszalagos békávé vált ember megbüntetett, mert már erre sem volt pénzem. Kiakadtam. Közöltem, ha a munkámhoz elegendhetetlen feltételeket sem biztosítja a megbeszéltek szerint, akkor én lelépek. Leléptem.
A többi részletet nem forszírozom, borítsa a feledés jótékony homálya. Azóta újra castingra járok, és el is jutottunk a majdnem jelenhez. Ahol a címsorban feltett kérdést nekem szegezték persze nem dolgozom. Továbbra is keresek.
Ahogy mondani szokás trabant ugyanitt eladó. Illetve az nem, de továbbra is munkát keresek. Bármit, csak ne legyen jutalékos.
