..és kinyílt a kupé ajtaja:
- Van itt egy szabad hely?
- Ha nem zavar, hogy cigizek, akkor igen.
- Már megszoktam.
És így indult el egy több, mint 3 hónapos utazás. Az út elején az ember feszeng, hisz sose tudja, milyen is a másik, aki besétált a kupéjába - és ezzel együtt az életébe is. Jött, látott, (ki)nézett (számomra nem is akárhogy), és elkezdtünk regélni. Három év plusz igen sokat jelent az életben, de eddig még sosem jöttem rá, mennyit is. Sokat. Vagy annál valamelyest kevesebbet.
És a vonatunk csak ment, hol személy-, hol tehervonati minőségében, de haladt. Arra, amerre épp a váltó állt. De sose sebesen, vagy gyorsan. Mert mindig ott volt az a bizonyos kalauz, aki a jegyek mellett a gondolatokat is kezelte. És a kalauz nem tett semmit, csak felvett egy álarcot, amitől máris szebbnek és jobbnak látszott, pedig megkopott uniformisa jól mutatja, hogy a lényeg nem változott, csak a körítés.
A vonat haladt tovább, de valami gond mindig volt a szerelvénnyel. Hol a mozdony jelezte, hogy ő ezt nem bírja, hol a kocsi fékjei kezdetek vészfékezésbe - szorult a fékpofa, és valahogy nem akart kiengedni hosszú ideje. És a kalauz csak járt és kelt a szerelvényen, és mindig visszatért a kupéhoz. Mindig úgy, mindig akkor, amikor már volt esély őszintén beszélni. De a megkopott uniformis, a megszokás hatalma, a változástól való félelem együttesen azt eredményezte, hogy a kupéban már csak ketten maradtak.
A kupé ajtaja bezárult, és a vonat robog tovább a deltán át egy bezárandó mellékvonalon, megállíthatatlanul.
Én leszáltam a vonatról, mert nekem csak eddig tartott az utazásom. Nekem eddig szólt a jegyem. Budapest Kőbánya vasútállomás - Kiskunhalas. 2 óra 30 perc, 3 hónap. Ez vagyok én, aki akkor bukkan fel, amikor a szükség úgy kiívánja.
